Wéber Gábor beszámolója, amit saját Facebook oldalán tett közzé.

Most mit szépítsem: pocsék egy hétvége volt a valenciai. Utólag túl könnyűnek is tűnt a monzai a bemutatkozás, így most kamatostul megkaptam a magamét. Pedig nem felejtettem el vezetni - habár ez is megfordult a fejemben. 

Nehéz kérdés, hogy mi az, ami még leírható egy ilyen fórumon, de alapvetően az érzések a legfontosabbak, ahogy én (mi) megéljük belülről az adott helyzetet. Számomra egy jó versenyzőnek pont annyira kell mérhetetlenül magabiztosnak lennie kifelé, mint amennyire nyughatatlanul elégedetlennek magával szemben, legbelül. Ez az egyensúlyi helyzet, persze az én arcomon ez utóbbi többet látszott az elmúlt hétvégén, hisz sosem tudtam leplezni az érzéseimet:)

Volt egy pálya, amit jól ismertem, egy autó, amit elkezdtem megismerni, a kettő együtt mégis teljesen új helyzetet teremtett. Valencia ugyanis tele van elnyújtott, hosszú kanyarokkal, amelyek a legtöbbször emelkednek, vagy lejtenek, kifelé, vagy befelé dőlnek, és a közepük teknőszerűen ejt egyet a kanyarcsúcspont körül. Nem akarom szépíteni, itt szinte mindig szívás volt jól beállítani az autót, még a SEAT-os korszakban is, pedig azt az autót jól ismertem.

Voltak még apróbb gondjaink Monza után (nem ültem jól, pocsék volt a kuplungom), az előbbit az első szabadedzésre tovább variáltuk, de ezzel csak azt értem el, hogy még kényelmetlenebb lett a pozícióm. Ehhez még hozzávéve a kopott gumikat, az alig tapadó pályát, mindent hazudhatnék, csak azt nem, hogy jól éreztem magam. Kicsit olyan volt, mint keresztben fogott kormánnyal biciklizni: minden pillanatban benne volt az esés lehetősége. Az FP2-re visszatértünk a monzai üléspozícióhoz (hirtelen nagyon jónak tűnt), elkezdtünk tovább variálni a beállításokkal, de semmivel nem lettem okosabb, mert az autó ideges volt a féktávok végén, tolta az orrát a kanyarközépig, majd szinte minden kigyorsításnál egyből túlkormányzott volt. Tehát nemcsak lassú voltam, de úgy szórtak a köridejeim, mint még soha. Innen kellett valami csodát művelnünk az időmérőre.

A mérnökeink, Dávid és Gergő (avagy a Bári Brothers) az összes lehetséges megoldást feldobták, de hogy ezek közül mi, és mennyire változtatja meg majd az autó viselkedését, BMW-s tapasztalat híján csak tippem volt. Időmérő előtt Norbival ültünk a kamionban, és az összes - amúgy logikus - agyalás végén csak annyit mondott, "ne emészd magad, szóról szóra ezeket mondtam én is, amikor tavaly beültem az autóba". Szóval ezt nekem, vagy nekünk kell megoldanunk Dáviddal, Norbi és én annyira más stílusban vezetünk, hogy értelmetlen egymás beálíltásainak a másolása. Ettől függetlenül a közös tapasztalatok előre visznek, és a tendenciák hasonlóak, de teljesen mást érzünk jónak.

A Q1-re ismét variáltunk az autón, az új gumik is jobbá varázsolták a balanszot, így az első mért körök után a 10. voltam egy messze nem jó körrel - itt éreztem először, hogy jó irányba megyünk. A második új szettel az edzés vége előtt akartunk kimenni, két mért körre, de ebből csak egy jött össze egy félreértés miatt. Norbi ugyanis már nem jött ki mégegyszer (elég jó volt az ideje), Dávid viszont rájuk várt, hogy együtt menjünk ki, és amire tisztázódott a félreértés, már 4 percen belül voltam a boxutcából kifelé. "Murphy", hogy ilyenkor az addigi legjobb első kanyarom után (0,1 előny) belehibáztam a szektor végébe, és elvettem a gázt, hogy ne melegítsem túl a gumikat a második mért körre, csakhogy aztán megtudjam a célegyenesbe fordulva, hogy már kint van a kockás zászló. Persze sokan javítottak, így visszacsúsztam 17.-nek, látszólag mintha semmi sem történt volna a szabadedzések óta.

Pedig sok maradt benne, a telemetria és az érzéseim szerint úgy 0,5 mp, ami pont a bejutó idő lett volna a Q2-be, Norbitól úgy 4 tizedre. Helyette maradt a számomra keserves 0,83-as hátrány csapaton belül, ami még akkor sem vigasztal, ha Huff is 0,63-at kapott Müllertől aztán - igaz ő sem találta a beállításokat a hétvégén. Ezen felbuzdulva a warm-upon ismét több dolgot változtattunk, és megint jó irányba mentünk, így a versenyre már valamennyire visszajött az önbizalmam, a 17. rajtkocka ellenére.

A repülőrajtot jól kaptam el, de megint rossz helyre kerültem a tömegben, hiszen hátulról indulva szinte egy álló falba érkezik az ember, ahogy összezárnak előtte a tülekedők. Próbáltam egyben tartani az autót, kis lökések jöttek balról-jobbról, majd ott találtam magam, ahol nem kéne: egy hármas boly közepén. Annak rendje és módja szerint kivezettek a 2-s kanyarban, szerintem a 20. hely köré eshettem vissza, de nem sokkal később összeakadtak páran, így a 15.-re jöttem fel, előttem pont az egyik privát Chevy-vel (Macdowall). Simán gyorsabb voltam nála, meg az előtte autózó bolynál is, viszont nem volt tiszta előzési lehetőségem, és a 15. helyen csatázva az utolsó dolog amit látni szerettem volna, az Zoli jogosan dühös tekintete a pontokat és pénzt sem érő helyezésekért összetört autó láttán. Egyszerűen visszafogtam magam, és vártam a lehetőségre, de csak nem akart jönni, hiába támadtam szinte minden második kanyarban, hogy nyomás alatt tartsam. Helyette viszont annyira feltartotta magát ez az ötösfogat (d'Aste, Nash, Cerqui, Macdowall és én), hogy a többiek szép lassan megérkeztek a nyakunkba, akik aztán az egyetlen komolyabb hibámat kihasználva hátrébb tessékeltek, amíg a gumitörmelék letisztult a gumijaimról. A végén még Ng-et visszaelőztem, de nem volt semmi jelentősége, 17. lettem. Megint, mintha mi sem történt volna a rajttól a célig.

Hogy mégis történt, azt a leggyorsabb körök támasztották alá, mert még csatázva is a 9. leggyorsabb voltam, a harmadik legjobb BMW-s idővel, mindössze 0,33-ra Norbitól. Végre, ott volt a fény az alagút végén, és nem a szembejövő mozdony volt az! Fejben ehhez még hozzátettem, hogy állórajtos második futam, vadonatúj gumik (egy szettem maradt időmérőről), és már bent is voltam a top10-ben. Egészen addig, amíg a rajtrácsra kivezető körön meg nem hallottam az állomásra befutó metrószerelvény hangját - csak sajnos a difim felől. Rádión azonnal szóltam, de mivel ránézésre semmit nem láttak, így jobb híján betudtuk a törmelékkel teli előző gumimnak, amiket az újakra cserélve minden oké lesz.

Sajnos nem lett, a többit láthattátok, a törött kardántengely miatt anélkül fejeztem be a versenyt, hogy egyáltalán elkezdtem volna. Ritkán történik velem ilyen, de ezeken mindig gyorsan túlteszem magam, mert tőlem független a dolog. Technikai sport, ez is benne van. Ami viszont tőlem függ, abból rengeteget tanultam Valenciában, igazából mintha ez lett volna a debütáló hétvégém, és nem a monzai. Nagyon jó autó a BMW, de nagyon más, főleg a beállítások szempontjából, mint bármi, amit eddig vezettem. A lényeg, hogy előbb-utóbb összeszokunk, és akkor majd nemcsak a szavamnak kell hinnetek, hogy tényleg nem felejtettem el vezetni:)