Nehéz érzelemmentesen visszagondolni a történtekre, főleg, hogy ezt az írást alig pár perccel a futam leintése után kezdtem el. Zengő Zoli diplomatikusabban fogalmazott, mint az agyam; költői kérdése csak annyi volt, „Nem tudom, miért büntet minket a sors ennyire”.

A kedvetlen kínai idő ellenére bizakodva vágtunk bele a vasárnapba, főleg, hogy az időmérőkön számunkra igencsak kedvező eredmények születtek. A gördülőrajtos első versenyen a negyedik helyről indult Norbi és úgy tűnt, az eső kibírja a nap végéig. Így is lett, ellentétben a BMW fékjével, ami nagyjából a nyolcadik-kilencedik körben megadta magát. Előtte még Coronel, csak úgy, a szokás kedvéért megbökte a kocsink farát, de nem tudta kibillenteni Norbit. A lassítás viszont szinte már csak motorfékkel ment. Zengő Zoli, és versenymérnöke, Bári Gergő rádión próbálta tartani a lelket Norbiban, miközben ő Müllert igyekezett maga mögött tudni. Azonban hiába minden erőfeszítés, sem a tempót, sem a pozíciót nem sikerült megőrizni, így az első versenyen a 11. helyen zártunk, egyetlen pont nélkül.

Nem tehettünk mást, remegve bíztunk a második lehetőségben. Az állórajtos második versenyen a 9. helyről indulva jelentős mennyiségű szerencsére lett volna szükségünk, de Miss Fortuna valamiért jó ideje nem teszi tiszteletét nálunk. Már annak is örültünk, hogy a két verseny közötti idő elég volt a javításhoz; attól pedig egyenesen fellélegeztünk, hogy a rajtnál Norbi viszonylag simán eljött, még ha nem is tudott pozíciót szerezni.

Az első körben aztán megint belénk szorult a szusz, fogtuk a fejünket, s ismételgettük a mondatot, amitől már mindannyiunkat ráz a hideg: „Ezt nem hiszem el!”. Norbi ismét a sűrűjében találta magát, ezúttal Monteiro segítette hátulról piuretthez. A szerelők hipersebességgel álltak neki a jobbos csonkállvány kicseréléséhez, de már nem sikerült visszamenni a pályára.

Monteiro bocsánatot kért ugyan Norbitól, ez kedves gesztus, pont viszont sajnos nem járt érte. Ahogyan a box előtt befejezett versenyért sem. Legfőbb riválisunk, a Yokohama Trophyban vezető Poulsen megint jó hétvégét zárt, előnye már 23 pont Norbi előtt. Makaóban, az idény utolsó versenyén dupla pontokat osztanak, így matematikai esély még van a hátrány ledolgozására. Önámítás lenne azt mondani, hogy nem csak halovány, törékeny ez az aprócska esély. Norbi viszont az időmérő tapasztalatainak köszönhetően továbbra sem csügged.

„Nagyon nehéz ebből a két futamból bármi pozitívumot leszűrni. Az egyik, hogy az időmérő tempónk régen volt ilyen jó. A másik, hogy van még esélyem a privát bajnoki címre. Makaó az a pálya, ahol tényleg bármi megtörténhet, így nem kérdés, hogy taktikusan fogok versenyezni, minden kockázatot vállalok majd.”

Tervek tehát vannak, ahogyan tapasztalatok is. Norbi így látta a kínai hétvégét az autóból:
„Az első versenyen elkezdett beesni a fékem. Eleinte még nem volt nagyon nagy a baj, ha felpumpáltam, akkor az egyenesben jó volt a fékhatás, de később ez már nem segített. A futam felétől-kétharmadától semmi fékem nem volt, motorféket kellett használnom, mint később kiderült, azért, mert a féknyereg tönkrement. A többiek sorra mentek el mellettem. 11. lettem, nem sikerült pontot szereznem. A második versenyen, a rajt után láttam, hogy van előttem egy kis kakaskodás, ott sikerült megelőznöm Barthot és Monteirót. Coronel mellett a külső íven voltam a hármas kanyarban, mikor Monteiro mögöttem elnézte a féktávot, és már nem tudta megállítani az autót. A verseny után odajött hozzám, elnézést kért, de ez rajtam nem sokat segít. Ezek a dolgok megtörténnek, előfordulnak mással is, ezzel meg kell tanulni együtt élni.”

Akármilyen csöppnyi is a Norbi szája sarkát csiklandozó mosoly, mégis van benne annyi erő, amiből talán a csapatnak is futja az utolsó két fordulóra. Egy biztos – és most nem leszek érzelemmentes: Makaóban már nem szeretném a könnyeimet nyelni.

Forrás: zengomotorsport.hu, Kőváry Anett